Szittya

A szittya származástudat

Mielőtt a finnugor származáselmélet meghonosodott, szittya-hun származástudatunkban sem mi, sem a világ nem kételkedett. A hivatalos történettanítás elutasítja ugyan, de mégis vannak szakvélemények, melyek nem zárják ki e lehetőséget. A hivatalos álláspont merevségét a mindenkori hatalmi érdek is befolyásolja. Pedig vannak olyan felhasználható mutatók, melyek a szittya származás lehetőségére fényt derítenek, sőt azt megfontolandó alapokra helyezik.

A szittya birodalom a hatalmuk tetőfokán az Alpok nyugati nyúlványaitól az Altáj-hegységig terjedt. E roppant birodalmon belül megtalálhatók a szittyák különböző nemzetei, valamint számos meghódított nép is. A birodalom urai a kemény, harcokban edzett királyi szittyák voltak, akik a Fekete-tenger feletti térségben éltek. Ők voltak koruk csodafegyverének, a visszacsapó íjnak a feltalálói. A szóbeszéd úgy járja, hogy egy török harcos egy ilyen íjjal átlőtte a Boszporuszt, mely szélessége 800 méter. E fegyverek 300-400 méter távolságból még halálosak voltak. A nyugati íjak hatótávolsága ennek kb. fele volt csak, ami óriási előnyt jelentett a szittyák részére. Kedvelt harci tervük a rajtaütés volt. Az ellenség sorait nyílzáporral és színlelt megfutamodásokkal bontották meg, majd gyors lovaikról a szétszakadt csapattesteket felmorzsolták. A közelharcot - ha csak lehetett - kerülték, de ha nem kerülhették ki, akkor halálmegvető elszántsággal forgatták a szablyát és a harci fokost. Könnyű bőrvérteket viseltek. Lovaikat is ilyenekkel védték. Az ellenség sebesültjeivel és foglyaival emberségesen bántak, ha nem volt okuk kemény megtorlásra.

A zöldhalompusztai aranyszarvas

A szittya népek ismerték a földművelést, az állattenyésztést, a mesterségek különböző ágait, fém- és ötvösművességükkel pedig kiérdemelték a világ csodálatát. Ezen ötvösművészetnek Magyarországon is kerültek elő emlékei, melyeket két fő csoportba lehet sorolni. Az egyik csoportba tartoznak azon ötvösmunkák, melyeket mint ékszert és rangjelzést használtak. Ezen ékszereken szereplő emberi és állati, valamint növényi jelenetek megörökítették a szittyák életének, gondolkodásának és világszemléletének egy-egy mozzanatát. A másik csoportba sorolhatók a hit vagy hiedelemvilággal kapcsolatos, főleg állatábrázolások, melyeket leginkább pajzsokra erősítettek. A szarvas volt a legelterjedtebb állatábrázolás e célból, de egyéb állatjelképek is előfordulnak. A szarvasnak Tápiószentmártonon és

Zöldhalompusztán került elő aranylemezből készült két szép példánya.

A szittyák a szarvas ősanya gyermekeinek tartották magukat, melynek rokon vonásai megtalálhatók a magyar

csodaszarvas mondában. A szarvas ugyanis a Nap, azon keresztül az Isten földi jelképe volt. Mikor a szittya a szarvas gyermekének vallotta magát, azt fejezte ki, hogy ő az Isten gyermeke. A csodaszarvas is az isteni gondviselést jelképezi, mely Hunort és Magyart Pannóniába vezette. A szittyák azért erősítették e fémszarvasokat pajzsaikra, hogy azzal az isteni gondviselés védelmét kérjék.

A szittya nemzetek a védekezés és hadviselés céljából szövetségekbe

szerveződtek, melyet esküvel, a vér használatával, azaz vérszövetséggel pecsételtek meg. A szövetség élére főkirályt, nagykirályt választottak. A vezetőiket halomsírokba, gazdag útravalóval, ékszereikkel, lovaikkal és legkedveltebb feleségükkel temették el. A nagykirály halála esetén negyven napig gyászoltak, miközben a tartósított holttestet nagy kísérettel végighordozták a birodalomban. A gyászmenetet szemlélő harcosok bevagdalták bőrüket, hogy ezzel is kifejezzék fájdalmukat.

A hazai régészet a Kr.e. századokból (Kr.e. 500-Kr.u. 12) tudja kimutatni a szittyák leleteit a Kárpát-mede

ncében. E leletek arról tanúskodnak, hogy tömörebb szittya lakosság csak a Mátraalján és Erdélyben élt. Az ország más vidékein inkább csak a vezetőréteg volt szittya. A két említett aranyszarvas érdekessége, hogy hamvasztásos sírokból kerültek elő, melyből arra lehet következtetni, hogy gazdáik nem szittyák, hanem az őslakosság behódolt vagy kinevezett vezetői lehettek. A szittyák ugyanis nem hamvasztották halottaikat. Ezen jelenség alapján feltételezhető, hogy a szittyák szarvastiszteletét átvette az őslakosság. Lehetséges tehát, hogy a Csodaszarvasmondánk rajtuk keresztül öröklődött napjainkig.

A magyarság történelmi és vérségi alapon joggal tarthatja magát szittya utódnak, hiszen ötszáz évet nem lehet kitörölni egy nép életéből. Ezt föltétlen megalapozottnak kell tekintenünk az erdélyiek és a mátraaljiak esetében. A Heves megyei, azaz a mátraalji lányok pártáját úgy készítették napjainkig, mint az Ukrajnában előkerült magas rangú szittya hölgy, talán királyné fejdíszét, koronáját. Különbség csupán a fejdísz anyagában van, a készítés módja azonos. A Heves megyei lányok pártáját szövetszalagokból varrták össze, míg a szittya úrnőét aranyszalagokból.

A Heves megyei párta és a szittya úrnő fejdísze

A nemzetközi szaktudomány a szittyákat mind nyelvileg, mind fajilag indoiráninak tartja. A finnugor nyelvészet szerint ezer, hús, ing, kard, nemez, özvegy, szekér, tehén, tej, tíz és vászon

szavaink iráni eredetűek. Lehetséges, de más nyelvi kapcsolatot se lehet kizárni, mint pl. a sumér nyelvet, és azt, hogy esetleg az irániak vették át az ősmagyarból.

Isten kardja

A nap vörös koronája az utolsókat hunyorította a nyugati ég alján. Homály borult a nap tűzétől felhevült rónaságra. A puli is körbeterelte a nyájat éjszakai pihenőre. Tüzek gyúltak itt is, ott is. Pásztorlegények készítették vacsorájukat, miközben milliónyi csillag ült a sötét égboltra. Furulyaszó hallatszott innen is, onnan is, melyet időnként egy-egy puli vakkantása vagy bagoly huhogása tört meg. A magasban dene

vérek köröztek a rovarok után. Azután mély csend borult a nagy rónaságra.

Bogát egy utolsó pillantást vetett a pihenő nyájra, felgöngyölte szűrét, feje alá tette és hosszan elnyúlt a bársonyos füvön. Szeme a sziporkázó csillagokat kémlelte. Képzelete a végtelenbe száguldott, talán éppen kedvesénél tett látogatást. Nem tudott elaludni. Éjféltájban lehetett, mikor megindult egy csillag, és nagy sebességgel a föld felé közeledett. Fénye eloszlatta az éj sötétjét. Megriadt a nyáj, és a puli is szűkölt. Bogát felült. Dermedten nézte a tüneményt. Azaz nézte volna, de a vakító fény elől kezével eltakarta szemét. A tüzes csillag nagy sistergéssel csapódott le, és mélyen a földbe fúródott. Még néhányat lobbant, azután kialudt.

Bogát úgy megmarkolta fokosa nyelét, hogy az csaknem lángra lobbant. Aztán összeszedte minden bátorságát, és bizonytalanul a lehullott égitest irányába indult, de lábai alig engedelmeskedtek akaratának. Ami talán nem is akarat volt, hanem valami titokzatos erő vonzása. Egy jó erős hajításnyira meg is találta a még mindig vörösen izzó Mennykövet, ami lehetett úgy kétökölnyi nagyságú. Körülötte kiégett a föld és füstölgött a fű.

Bogát szemei a vörös golyóra tapadtak, és azon merengett; vajon milyen isteni kinyilatkoztatás lehet e jelenség? Majd szerteágazó gondolataiból felocsúdott.

- Meteor! Vasmeteor!

- röppent át eszmélkedésén.

Bogát tudta, hogy a vasmeteor a szittyák nagykirályát illeti meg. A bojtár nem is késlekedett, a kihűlőben lévő gumó kiásásához fogott. Fokosát nagy lendülettel vágt

a földbe, és a föllazított földet két kezével serényen kikaparta.

A meteor hullása

(Kurinsky Kata)

Hajnal lehetett már, mikor Bogát a királyi udvarba ért, és a meteorvasat átadta a nagykirály kovácsának. A jutalomról meg is feledkezett. Melle a büszkeségtől dagadt. Nyomban visszasietett a nyájhoz. A kovács se késlekedett. Munkához látott, mert tudta, hogy a kard, mely az ő keze alól kerül ki, egy dicső kor kezdetét jelezi. Az inas serényen taposta a bőrből készített fújtatót, s mikor a vas már fehéren izzott, a mester üllőre helyezte és hullottak a nehéz kalapácsütések egymás után, szaporán. Újra izzították, s megint kalapálták. Így ismétlődött a munka, mígnem elkészült a kard.

A nagykirály nagyon megörült ezek hallatára, mert ugyan hatalma nagy, birodalma óriási, de Isten kegyelmét még nem nyerte el. De most itt van e kard!

- E kardot Isten küldte! Isten akaratából lehetek népem és a világ ura! - elmélkedett a nagykirály. Igen, de van még egy próbatétel, ami az égi üzenetet bizonyossá teszi. A nagykirály elrendel

te, hogy a pusztaságban magas földhalmot emeljenek, és tetejére tűzzék ki a kardot. Ha ugyanis e kardba belevág a villám, és nem égeti el, inkább a legnemesebb acéllá edzi, akkor e kard valóban Isten akaratából lesz hatalmának erőforrása.

Sűrű sötét borul

t a rónaságra. Távolban dörgött és villámlott. A puli már alkonyatkor vihart jelzett. Bogát is behúzódott a nádkunyhóba. Onnan figyelte a villámok cikázását, a vihar közeledését. Az erősödő szél mindjobban tépdeste a kunyhó oldalát. Ömlött az eső, mintha korsóból öntötték volna. Bogát figyelte, egyre figyelte az égi erők küzdelmét. Vakító villám oszlatta el az éj sötétjét, és oly hatalmasat dörrent, hogy a föld is belérengett. A halom csúcsán fellángolt a kard, de csak egy pillanatra. A zuhogó eső nyomban el is oltotta. Bogát megfeledkezett a viharról, az esőről, mint szarvasgím, szökkent a halom tetejére. A vihar elült, és a kard ott állt a bojtárlegény előtt. Valami különös fény áradt belőle. Bogát kirántotta a földből, s amilyen gyorsan csak tudott, a kardal a király udvarába sietett. A testőrök nyomban jelentették a bojtár érkezését, aki bebocsátást nyert a királyi palotába. Bogát mélyen meghajolt, és átadta Isten kardját a szittyák nagykirályának, aki lovára pattan, és a földhányás csúcsára hágott. A karddal a világ négy tája irányában sújtott, majd térdre ereszkedett és a keleti ég irányában mélyen meghajolt, miközben imát mormolt.

Isten kardja (Kurinszky Kata)

(A bécsi Szépművészeti Múzeum Királyi Kincstára (Schatzkammer) részlegében látható egy szablya, melyet ha gondosan megvizsgálunk rádöbbenünk, hogy e szablyát nem hadászati használatra, hanem szertartás céljából vagy nagyfejedelmi jelvénynek készítették. E szablya markolata aranylemezzel van borítva és drágakövekkel díszítve, mely alkalmatlanná teszi harci használatra. A markolat arany burkolatán nincs a használatnak vagy kopásnak jele. E szablya a magyar nagyfejedelmek, majd pedig a magyar királyok tulajdonában volt, de a XI. században Salamon király anyja Nordheim Ottó hercegnek ajándékozta. Testvér, ha Bécsben jársz, tekintsd meg e szablyát, mert ez Isten Kardja!)